Merengés életről, halálról
Van az a pillanat az ember életében, amikor sok sírás, küzdelem, kontroll, félelem, aggódás és reménytelen vágyak után egyszer csak megérzi a változás szelét, ízét, illatát….
Ez az a pillanat, amikor rájössz: vége. Valami tényleg elmúlt.
Ez az az érzés, ami akkor tölt el, amikor kijössz a temetőből, miután a sírásók az utolsó virágcsokrot is a helyére tették. Az utolsó ima rezgése ott ül a sír felett. Az asszonyok szemében könny helyett már csak vöröslő naplemente ül kitikkadt szárazság horizontján. Nem maradt több mondanivaló.
A halott lelke útra kelt, az élők mindennapjainak pedig újabb fejezete kezdődik.
Ez az a pillanat, amikor a kezed megáll a könyv fölött, nem lapozol tovább, csak merengsz felette. Tudod, hogy a főhősnek még dolga van, a regénynek koránt sincs vége. De te, az olvasó, megállsz a kilégzés és belégzés közti űrben, hogy minél mélyebben átéld: valami véget ért. A várakozás befejeződött, az izgalom lecsengett, minden fontos szó elmondatott. A tavasz ébred, a madarak rendületlenül csiripelve hirdetik az életet, a vágyat, a szeremet. Az esőtől nedves levegőben pedig egy ígéret lebeg tovább: “holnap találkozunk.”
Tudom, hogy így lesz, még ha ez a nap nem is az a holnap.
De elérkezik.