Az írónő és a hősei
Azért szeretek egyszerű romantikus regényeket olvasni, mert abban a végén a főhősök megnyugtató módon egymás karjaiba omlanak. De mivel érdeklődő alkat vagyok, ezért mást is a kezembe veszek. A krimiben várhatóan meghal valaki, de az nem a főhős lesz. A szakkönyvekben nem hal meg senki, a verses kötetek pedig felemelő módon éneklik meg a halált és a gyászt, ráadásul nem ismerni meg belőle túlzottan a főhős személyiségét sem.
Azonban a fantasy kegyetlen műfaj. A Trónok harcát, amellett, hogy az író stílusa nem tetszett, azért sem olvastam, mert nem volt kedvem állandóan a kedvenc karaktereim haláláról olvasni. Ennek ellenére egy-egy könnyednek tűnő olvasmány esetében simán bele tudok futni megrendítő eseményekbe. Így alakult ez akkor is, amikor a nyáron már emlegetett kedvenc DragonLance sorozatom legújabb könyvének második kötetéhez értem. Magius egy mellékkarakter a történetben, de olyan fantasztikus és karizmatikus jelenségként volt megírva, hogy napokig a kezembe se vettem a könyvet, miután a szerzőpáros megkínozta és megölte őt. Aztán túljutottam rajta, olvasni kezdtem gyanútlanul a folytatást is. Mivel azonban a történetben ide-oda ugrálnak az idősíkokban, egyszercsak újra ott volt és én másodszor is végigélhettem szerencsétlen halálát.
Íróként természetesen tudom, hogy ilyen egy jól megírt történet. Hat, gyomron vág, meglepetéseket okoz, nem számítasz rá. Még akkor sem, ha jelen esetben az író a történet kezdete óta az orrom alá dörgölte, milyen véget fog érni Magius. Hiszen már megtörtént, mert visszaugrottak a múltba. Mégis… Azt gondolod, most másképp lesz. És amikor a másik mágus, a főhős, eldönti: márpedig ő szembe megy a múlt történéseivel és megváltoztatja azt, bármi áron megmentve barátját, akkor elhiszed, hogy ez megtörténhet. És végül mégis meghal.
Ez a dráma.
Így kell jól írni.
Én szeretem a szereplőimet, és nem igazán akarok tőlük megszabadulni. Szeretném hinni, hogy örökké élhetnek. Együtt kalandozunk még nagyon sokáig. Nem történhet semmi bajuk, mert vigyázok rájuk…